1. Szalay Anikó: Gyári hangzavarban

Hosszú ideig állást kerestem,

nem volt vége a próbálkozásnak.

Ötven évesen sehol sem kellek,

Hiába, hogy eddig jól helytálltam?

A vállalatot már felszámolták,

ahol éveimet ledolgoztam.

Feladva régi elvemet, lásd

egy „multi” céghez is bekopogtam,

 

Mely kintről fényes üvegpalota,

Szikrázó fényben fürdik ablaka.

Udvarában gyönyörű növények,

Smaragdzöld a pázsit, hová lépek.

Bent valahogy megtörik e varázs,

Bár készültem: Ez nem Tündérország!

Kemény munka vár a csarnokokban,

(Szinte egész falum ennek foglya!)

Bizakodom: Nekem is menni fog,

Bár jól tudom, hogy ők nem én vagyok.

 

Mi ez? Mily dobhártyaszaggató zaj?

S oly bántó a gyári dudaszó,

Zúgó, eszelős ez a hangzavar…

Miért van, hogy nekem semmi sem jó?

Füldugót kaptam, tompít egy kicsit,

De a fejem is fáj, irigyeim!

S pont e poklok poklába jöttem?

Előre tudtam, éreztem én,

hogy reménytelen, sivár a helyzet.

Ó, Uram jöjj és vezess kifelé!

 

Harang szól, vagy süket lett két fülem?

…és ez a zaj csak egyre, egyre nő!

Most kellene hátat fordítanom,

de ugyan hol van maradék erőm?

Mint egy hatalmas mágnes fogva tart

valami őrületes, vad ütem,

s így már nem tudok elszakadni,

magával ránt a rideg félelem!

 

Futószalag integetve hív, én

pedig remegek, mint nyárfalevél.

Rogyadozó lépésem ne kísérts!

Meddig bírhatom ezt, s mondd, miért?

Jaj, mindenki csak konokul hallgat,

és nem láthatom senki tekintetét.

Leszegett fejjel folyik a munka

pontos sorrendben. Véget sose ér!?

Mondd, mi motiválhat annyi embert,

hogy robotként teszik a dolgukat?

S vajon ide miért csöppentem?

Hol vagy, hol, fény felé vivő utam?

 

Reszkető lábakkal állok, várok…

A zűrzavar beszippant, s hagyom,

mert magamat eddig nem találtam,

sajnos most már hiába kutatom.

Verítékem hull az anyaföldre,

s áztatom munkám gyümölcseit,

csak az idő gyógyír sebeimre,

nyugtatni tépett idegeim.

 

Mily zene vagy furcsa hangorgia?

Különös ének zeng – gépmelódia!

Remegő lelkem nem lel nyugalmat.

Elég volt, elég már! – testem lankad.

Lehetsz szabad önkéntes szolgalány?

Időm, vágyam végtelen szalmaláng…

Jól látom: Utam göröngyösre vált,

De itt szolgállak Uram, ha nincs más,

Szolgállak, ha ide állítottál!

 

2. Gerencsér Anna: Minden áldott nap

Csak várni, hogy teljék az idő.

Mindig egyedül.

Olyasfajta volnék,

Ki a tettektől elmenekül?

Álmodtam én is nagyot,

Álmodom ma is:

A pult mögött vagy a buszon

Ha látom a fák árnyait,

A mindig fáradt arcokat,

Elképzelek egy szebb világot

S szinte látom a fényt,

Hallom a hangokat.

 

Csak várni, hogy teljék az idő.

Mindig egyedül.

Ez az ingázók fél-élete:

Örökké futok, hogy odaérjek,

Csak egy szemhunyásnyit kések,

S a nap elrepül.

 

Csak várni, hogy teljék az idő.

Mindig egyedül.

Emlékszem: ülök az iskolapadban,

Sétálok, anyám fogja a kezem:

Mi leszel, kicsim, hogyha nagy leszel?

 

Nem leszek senki? Álmaimban

Én vezettem ezt a világot,

Arany betűkkel írtam az égre –

Most ha az erkélyre kiállok

Csak ólomsúlyú fellegeket

S újabb, egyre újabb,

Oly fárasztó problémákat látok.

 

Csak várni, hogy teljék az idő.

Egy nap majd talán jön valaki,

S azt mondja, hisz bennem,

Ahogy anyám hitte,

Hogy az életet ünneppé tenni

S nem csak a szürke,

Fásult hétköznapokra születtem.

 

Csak várni, hogy teljék az idő.

Lesz ez még máshogy, tudom,

Hiába fakul meg minden reményem,

Lelkem el nem adom.

Mindig egyedül…

Nem tudom, mit, de egy nap megteszem,

Egy nap sikerül,

Egy nap nem köt majd a lakbér

S a főnök hiába prédikál,

Egy nap nem a rezsi, a kosztpénz,

De az ég lesz a határ,

És majd nem azért dolgozom,

Mert valamiből meg is kell élni,

Hanem mert végre megtalálom,

Mi az, mit jobbá tudok tenni.

 

3. Sárándi Szilvia: Képes vagyok rá…

Képes vagyok rá, de megmutatni nem tudom,

míg a kerekesszékembe zár a Hatalom.

Képes vagyok rá, de megmutatni nem tudom,

hisz bárhol kopogtatok, zárt ajtókra lel karom.

 

Képes vagyok rá, de hogyan bizonyíthatnám?

Itt már nem a lépcső vagy küszöb az akadály.

Képes vagyok rá, hisz itt a bizonyítvány.

De nem kellek, mert lábam nem jár.

 

Pedig én is pénzért veszem a boltból a kenyeret.

Én is küzdök az életért éppen eleget.

Sokszor dühösen az Égbe kiáltom:

– Miért nem lehet már végre hivatásom?

 

4. Pecsuvácz Dávid: Hivatás

A munka rabja ez a világ

Mozgó lépcsőkön rohantok

Vakok vagytok szabadon

Lehet nem is lesz holnap

Érzék szervek szülte világ

Fél szemmel meredek rád

Csonka mind a két karom

Szárnnyá nőttek angyalom

Kerekes szék az otthonom

Vágyaim soha nem botlanak

És a hajnal örökké szólít

Végtagokra nem láncokat szorít

Nekem hivatásom van itt

Reggeltől estig én is robotolok

Csendben tetteimmel szónokolók

Létem nektek reményt tanít.

 

 

5. Huri Valéria: Álláskeresők

Ajtórengeteg , sűrűn használt kilincsek

fásult, kopogásba belefáradt kezek

reménytelen , mégis bizakodó szemek

könyörgőn, imádkozva égre tekintenek.

 

Sajnálom, nincs munka, semmi lehetőség

asztal mögül könnyen tárulnak szét kezek.

Semmi biztatás. Arcok. Rezzenéstelenek.

Néhol  lóg a levegőben egy – egy részvét.

 

Kétségbeeséstől  hajlott, magába zuhant

hátakon  lapul a létbizonytalanság.

Hivatalból kikísér a kiábrándultság,

a küszöbön, a ” viszontlátásra”  nagyot koppant.

 

6. Peter F. Wolf: Acéldzsungel

Szálló vaspor lengi be a zsúfolt csarnok minden zugát,

hol megannyi férfi vív folytonos, acélkemény csatát.

Mosolygó napfényt álmodó, szenvedve lihegő lelkek,

kik főzött, fekete létől várnak túl sok éber percet.

Olajtól forgó, szürke kígyó őket sikítva marja,

formátlan, rozsdás farkas tép itt fájó, eleven húsba.

 

Kör alakú, masszív tornyok szegik a fémes rút határt,

de ki folyton köztük húz igát, az legyőzte már magát!

Robot karjuk meg nem állhat, dolgoznak, ha nincs is miért,

nem hallják, ha közlik velük: “Munkátok ma semmit sem ért!”.

Hunyászkodnak, elviselnek, barátjuk sincs már a bajban,

panaszkodni nincs is merszük, önmagukban nyelnek halkan.

 

Igazság az nincs e földön, mosoly is csak nagy ritkán jár,

ágyuk gyűrött, álmuk rohan, otthonuk a kegyetlen gyár.

Hátuk görbül, karjuk nyúlik, markuk kemény, válluk roppan,

zajtól roncsolt fülük tompa, arcuk piszkos, szájuk szótlan.

Kínnal préselt fizetségből családjukat tartják ők el,

hősiesen kitartanak, hogyha kell, hát vérrel, könnyel!

 

Szavazzon az Önnek legjobban tetsző versre!